HÉTALVÓ [006]

A NAGY SZÖKÉS [005]

Szofi szülinapjának hete. Az első év elröppent. Nem is akárhogyan. Villám, szempillantás, csettintés. Ilyenekkel lehet illusztrálni a rohanó idő érzetét, no meg azzal, hogy a lány már a felállással kacérkodik, igaz, még erősíteni kell a lábakat, stabilizálni az ülést, de eljön annak is az ideje. (És aztán fél év múlva megint lehet merengeni a fentebb már említett rohanásról...)

A vakszerencse legutóbb egy szovjet háborús filmmel kínált meg: "Jöjj és lásd", ez a címe. Hanem a tékában a film csak videón kölcsönözhető, Adresz pedig ragaszkodott hozzá, hogy ne üzemeljem be a tévét+videólejátszót, így aztán kivételt tettünk; pontosabban, odáztunk. Új filmet sorsoltunk, ami Adresz legnagyobb bánatára újra háborús opusz lett. De ez legalább dvd-s verziós, könnyen elérhető. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan ki is kértük az Odeonból; csupán azt felejtettük el átgondolni, mikor történjen a megnézés.

Így aztán a Nagy szökés az a film, amit roppant szokatlan módon, roppant szokatlan időben kezdtünk el nézni. Ilyen még soha nem történt: fényes nappal, Szofi etetése és altatása alatt. Igazi háttérmoziként. Ha kicsit woodyallenesen fogalmazhatnék, azt mondanám: a Nagy szökés egy szökésről szól.

De azért ennyivel nem intézzük el a dolgot.

Legyünk igazságosak. A Nagy szökés tinédzsereknek szánt háborús film, kiszámítható fordulatokkal, jópofa jelenetekkel, laza beszólásokkal, kérdőjeles történelmi hitelességgel. Mintegy 3 órás felhőtlen szórakozás [minden idők leghoszabb filmje a hadifoglyos műfajban] a vasárnapi húsleves és rántott hús után, ami után az ember [a tinédzser] úgy érzi, a háború csupa móka, csupa kacagás; könnyed zánkai nyári tábor. Ahol jó a koszt, jó a társaság, és lényegében semmi miatt nem kell izgulni. Miért is kéne? Legrosszabb esetben is beültetik az embert a fogdába, ahonnét néhány nap múlva vigyorogva kiballaghat.

Na jó, van egy-két baljós epizód, ami beárnyékolja a hangulatot [lásd: van, aki bekócol; van, akit lelőnek; van, akit elvisz a Gestapo], és arra figyelmeztet, ennek fele sem tréfa. De az ilyesmit hamar sikerül feloldani – a háború és a hadifogolytábor pedig mit sem veszít az ő vadromantikájából.

Jegyezzük meg: Steve McQueen csak azzal a feltétellel fogadta el a szerepet, ha a filmben megvillanthatja motoros tudását. Amire kapott is lehetőséget bőven. Hiába, produkciója az Alpok legelőin, továbbá landolása a szögesdrót kerítésben azért rendben van.

Valaki megpróbálja?

ÉRTÉKELÉS: 6/10

The Great Escape, 1963

Rendező: John Sturges

Forgatókönyvíró: W. R. Burnett és James Clavell (Paul Brickhill könyve alapján)

Főszereplők: Steve McQueen, James Garner, Richard Attenborough, James Coburn, Charles Bronson

Oscar jelölés: A legjobb vágásért, 1964-ben

CARRIE [004]

Nohát.

Ez nem is olyan egyszerű, mint azt mi gondoltuk. A kutyafáját. 501 film. Most látjuk csak, most érzékeljük, micsoda egy vállalás. Hogy mekkora falat. Gyors kalkuláció: ha ezzel a tempóval haladunk, akkor lényegében cirka 10 év múlva a végére érünk. Szofi 10 szülinapjára, mondjuk. Az élet valahogy más ritmusban lüktet, hiába vannak tervek, szándékok – semmi nem úgy, semmi nem olyan formában alakul. Így hát marad az improvizálás.

Az elmúlt két hétben például jött a megfázás. Szürcsögés, orrporszívás, műsírás, tüsszögés. Szofi talán az úszásnál kaphatta el, de az is lehet, hogy máshol, és ez idő alatt nagyon nem jutott eszünkbe a filmnézés. Vagyis nem volt kedvünk hozzá. És ha egyszer kísérletet is tettünk, a Lövőház utca videótékáját nem úgy szerelték fel, hogy az kedvezzen a 501-es projektnek.

Pedig a Carrie egy igazi klasszikus. A horror műfajának egyik alapvetése. Stephen King könyvéből rendezte Brian de Palma, és Sissy Spacek mellett nem kisebb név bukkan fel benne – jópofa epizódistaként persze, de a borítón elég nagy betűvel – mint John Travolta maga.

Nokérem, van itten egy egyszerű revans története, ami műfaját tekintve, ugye, horror; de 76-ban ez még nem azt a rettenetet jelentette, mint ma. A lélektani borzongás adta dramaturgiáját, ami nem más, mint a bontakozó tinédzserpsziché kontra zavarodottan bigott anyaszív előidézte telekinetikus bosszúállás. Húh. Ez jó mondat lett. Nem olyan félelmetes, mint azt elsőre gondolná az ember; bár a végjáték ikonikus jelenete, a talpig véres Carrie, ahogy kigúvadt szemekkel leszámol az őt kigúnyoló 4. c-vel plusz az egész tanári karral, abban azért van némi hátborzongató, még mai szemmel is. Az úgy rendben van képileg. De ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor a legfélelmetesebb dolog nem más, mint a Krisztus-szobor szeme. Világít rendesen, nagy fényes ledek a fejben; azért a szentfazekaknak is megvan a maguk baja.

A frizurák természetesen zseniálisak, a tornaruhák hozzák a fílinget, és van egy idétlen csaj, aki még az ünnepi bulin in baseball sapkában virít. Szóval ez Amerika. Rettenet.

Csoda, ha az ember már tinédzserként bekócol tőle?

ÉRTÉKELÉS: 4/10

Carrie, 1976

Rendező: Brian de Palma

Forgatókönyvíró: Lawrence D. Cohen (hát persze, hogy Stephen King regényéből)

Szereplők: Sissy Spacek, Piper Laurie, Amy Irving

Oscar jelölés: Sissy Spacek, Piper Laurie (lány és anyja)

SZERELEMRE HANGOLVA [003]

Na tessék, az első romantikus film, nem is akárhonnan, nem is akárkitől. Érzékeny hong-kongi történet a megcsalt férjről és a megcsalt feleségről, akik jobb híján egymásnál keresnek vigasztalást, de végül nem tudnak (nem mernek, nem akarnak) egyről a kettőre lépni, ezért marad a nosztalgikus nyűglődés, lassított képekben, unásig ismételt betétdallal, esőáztatta utcákkal, kopott ételhordókkal és szomorú tekintetekkel.

Wong mester remek érzékkel idézi meg a 60-as évek Hong-Kongját; már-már érezni a főtt rizs illatát, hallani a majong-kockák koccanását, igaz, a stylist talán kissé elvetette a sulykot a húszféle ruhával, amit a női főszereplőre adott, de legalább volt mit számolnunk a film alatt. És ne feledjük a szociokörképet a korabeli (korabeli?; lehet, még ma is ilyen) lakásviszonyokról, ahol egész népes társaság él együtt valami olyan elképesztő szimbiózisban, ami tökéletesen legyalulja az egyén intimszféráját, és vagy szállodába (Sasszeműek, figyelem! Szobaszám: 2046! Aki tudja, tudja; aki nem, az nem) vagy Japánba kényszeríti a szerelmeseket.

Apropó lakásviszony. Csütörtökön rátaláltunk a lakásra. Illetve Adresz már korábban rátalált, míg én Londonban sörtúráztam, meg is nézte Szofival; aztán hétfőn, a legnagyobb vihar idején én is megnéztem egyedül, aztán jött a csütörtök, mikor újra elmentünk háztűznézni, testületileg. És tettünk egy ajánlatot, a tulaj rábólintott, és kezet ráztunk. Szóval, már csak az ügyvédezés van hátra. És meglépjük a legnagyobb lépésünket...

De vissza a tárgyra.

A Szerelemre hangolva lényegében az emlékezés és a felejtés filmje, röpke bepillantás a hong-kongi érzelemelfojtás mindennapjaiba. Kétségtelenül szép, lírai film, okos megoldása, hogy a két főszereplő párjait csak hangban halljuk, és minden figyelem kettejük viszonyára – illetve e viszony létrejöttének képtelenségére, illetve hiányára – koncentrál. Az a film, amire tényleg rá kell hangolódni.

Nekünk annyira nem sikerült.

Hiába, még Vang anyó sem segített rajtunk.

ÉRTÉKELÉS: 5/10

Mood for Love, 2000 (Hua Yang Nian Hua, na tessék)

Rendező: Wong Kar Wai

Forgatókönyvíró: Wong Kar Wai

Főszereplők: Maggie Cheung, Tony Leung

Cannes: Legjobb színész: Tony Leung

NAGYMENŐK [002]

Kéthetes hallgatás után újra a filmnézés mezején, ha szabad ilyen képzavarral. Bizony, nagyon nem volt időnk nekirugaszkodni a házimozizásnak, helyette nyaraltattunk (Szimi, Szandi), Adresz elkezdte a gyakorlati vezetést, és aztán... ööö... nem volt kezdvünk hozzá. Azt hiszem, szimplán ez történt. Az elején vagyunk, és már oda a kedv.

Persze, azért ennyire nem egyszerű. A Nagymenők lélekben már itt voltak velünk, készültünk rájuk, satöbbi, úgyhogy visszatérnék az első magyarázathoz: az a fránya idő, az volt az oka.

De elkalandoztunk. Tehát, Goodfellas: az öreg Martin, illetve akkor még fiatal, Scorsese maffiafilmje az iparág hétköznapi "melósairól". Akik nap nap után 16-18 órákat keményen végigdolgoznak; mert bármilyen furcsa, de a rablás, csempészés, zsarolás, mulatás, gyilkolás igenis ezt jelentette számukra. Melót. Ismét megnézve ezt a klasszikust rögtön a Sopranos villan az eszünkbe, a gengszterlét apró-cseprő morzsáival, kisszerű vágyaival, monotóniájával, és hirtelen megvillanó borzalmával.

Tessék, jöjjön egy spoiler, egy remek jelenet: amikor a Joe Pesciék felzavarják Pesci mamáját (akit, a rend kedvéért jegyezzük meg, Scorsese saját mamája alakít, zseniálisan), hogy ásót, lapátot kérjenek tőle a csomagtartóban heverő hulla eltávolításához, és a kisfia láttán a mama gyorsan összeüt a társaságnak egy vacsorát, nyilván pastát; és jóízűen falatoznak, fecsegnek a semmiről, családról, nősülésről, Pesci meg két mondat között kölcsönkéri a mamától a behemót húsvágó kést, hogy szüksége volna rá, aztán mohón zabál tovább és röhög teli pofával.

Apropó, Pesci. Kétségtelenül járt neki az oscaros mellékszerep, hátborzongatóan vicces alakításában a másik csúcs, amikor a mulatóban ráijeszt Liottára; mondatai ("szerinted vicces vagyok?") úgy sütnek, hogy az ember felszisszen tőlük. Vö: Robert De Niro taxisofőre a tükör előtt ("hozzám beszélsz?")

A Nagymenők világa az utolsó öltönygombig hiteles; Scorsese tökéletes bepillantást enged egy olyan dimenzióba, amit a törvénytisztelő átlagpolgár ámulattal és értetlenkedve figyel, hogyhát, nézd már, ilyen is van, te jó isten! És kicsit irigyli őket, és kicsit vágyódik oda. Mert tökösök, bevállalósak, tudják, mit akarnak – és meg is merik csinálni. De ez nyilván az én azonosulásom. Adresz másként érezte. Ő nem tudott igazán együttérezni velük. Hát... és ha őszinte akarok lenni, meg tudom érteni.

Hanem a befejezés, az a kamerába mesélős narrátorság a végén, ahogy Liotta feláll a tárgyalóteremben, és mint valami Azurák Csabába oltott Vujity Tvrtkó elvarrja nekünk a sztorit, az azért csúnya megoldás. Már csak a sapka hiányzott a fejéről, meg hogy kenetteljes hangon elbúgja nekünk, hogy a Naplót tudósította: Ray Liotta.

Szóval, ha ezért jár is Scorsese bácsinak egy óriásfeketepont, azt azért nem tudjuk elvitatni tőle, hogy mégiscsak ő a gengszterfilmek óriása: Aljas utcák (1973), Casino (1995), Tégla (2006), no meg a friss HBO-sorozata, a Boardwalk Empire (2010), amiből egy részt se láttunk még, ám a főcíme beszarás. Kicsit ő maga is úgy néz ki, mint egy jóféle Capo di tutti Capi, egy nyugdíjas Főnökök főnöke, aki már felhagyott a gengszterléttel, és inkább filmeket csinál róla. Mert az biztonságosabb.

A filmben vagy egy jelenet, amikor a bébiszitter-drogcsempész meghozza az árut, és a feleséggel együtt csodálják a gyereket. A babát, akinek a ruhájában átcsempészte a cuccot. Helyes gyerek.

De ezen a ponton meg kellett állítani a filmet, hogy megnézzük a sajátunkat.

Az a helyzet, hogy elfogultság nélkül mondhatom: akkor is Szofi a legszebb.

Értékelés: 6/10 (Adresz), 9/10 (Levi)

Goodfellas, 1990

Rendező: Martin Scorsese

Forgatókönyvíró: Martin Scorsese és Nicholas Pileggi (Nicholas Pileggi Wise Guy című regénye alapján)

Főszereplők: Ray Liotta, Robert De Niro, Joe Pesci, Paul Sorvino

Oscar: Legjobb férfi mellékszereplő: Joe Pesci

TRÓJA [001]

Odakünn az államalapítás tűzijátékpukkanásai, ünnepli az ország a szentistvánságot, tisztavatás, szent Jobb-körmenet, újkenyér-szegés már megvolt; mi volna méltóbb megkoronázása e dicső napnak, mint elindítani egyedülálló vállalásunkat: az 501-es Projectet?

Ehhez persze előbb le kellett fektetnünk Szofit, aki ma a délutáni séta alatt meglehetősen enervált volt, aztán ahogy hazaértünk felpörgött, és ha ő egyszer felpörög... Szóval nem ment könnyen az altatás. Feküdt az ágyában, kedvenc kendőjét szorongatta, szokása szerint belefúrta a fejét, jobbra-balra hányta-vetette magát, két lábát az ágylaphoz ütötte. Az álombalépés göröngyös pillanatai. Ha ilyenkor meglessük, finom csápjaival érzi, hogy ott állunk az ágyánál, hirtelen lekapja arcáról a kendőt és ránk vigyorog. Csodaszép, széles vigyorral, kibújt fogacskái csak úgy világítanak a sötétben.

Végül eljött a pillanat, laptopba került elsőként kisorsolt filmünk: a TRÓJA.

Történelmi kalandfilm egy történelmi napon. És azt kell mondanunk, hogy kezdésnek nem volt rossz. Mi több, határozottan jó volt. Tetszetős, igényes, korrekt. Nem hibátlan, de indulásnak biztató. Legyünk őszinték: filmre vinni egy klasszikust nagy vállalás. Hát még, ha kötelező olvasmányos. Ilyenkor a néző régi olvasmányélményeit várja vissza a vásznon, emlékfoszlányok villanak elé, az általa elképzelt látványt, szereplőt, hangulatot, eposzi világot (már amire emlékszik az általa elképzeltből) összeméri a filmen megvalósulttal – és aszerint mérlegel.

Nekünk rendben volt Brad "Achilleus" Pitt, Eric "Hector" Bana és Peter "Priamus" O'Toole meg a többiek; egyedül Orlando "Paris" Bloom nem tetszett, és nem is a puhapöcs szépfiúsága miatt, hanem mert (újfent) kiderült, hogy mennyire sótlan-semmilyen. A trójai királyék jelmezeit kissé túlbatikolták a kékfestő asszonyok, egyik-másik mellékszereplő frizurája pedig a Star Trek epizódjait idézte. De a dramaturgia rendben volt, mi több, le a kalappal, ahogy sikerült ezt a szövevényes mitológiai sztorit filmesíteni (oké, kiírni belőle az isteneket), és annyit mindenképp megköszönhetünk Hollywoodnak, hogy újramesélte a világnak a világirodalom egyik legnagyobb történetét. Érettségizők figyelem! Nem váltja ki Homéroszt, de valós alternatívája a Száz híres eposznak.

Azért azt ne feledjük, hogy a Tróját nem akárki rendezte: a jó hangzású Wolgang Petersen. A 70 éves mester neve olyan filmeket filmjelez, mint a Das Boot (1981), a Végtelen történet (1984), a Célkeresztben (1993), a felejtős Vírus (1995) és a kimondottan pocsék Az elnök különgépe (1997).

Ja, és még valami a végére.

Az az elhíresült kép Brad Pittel, ahogy ott áll a templom előtt, mögötte az égen egy hatalmas Boeing, és hogy ez micsoda movie mistake, neten keringő fotókkal, satöbbi – no, az hülyeség. A filmben nincs ilyen momentum. Illetve, ha a felvételen volt is (nem kizárt), a végén nem maradt benn. Valakik csak megnézték, mi kerül ki a mozikba.

Értékelés: 8/10

Troy, 2004

Rendező: Wolgang Petersen

Forgatókönyvíró: David Benioff (nyilván Homérosz nyomán)

Főszereplők: Brad Pitt, Orlando Bloom, Eric Bana, Diane Kruger, Brendan Gleeson