A NAGY SZÖKÉS [005]

Szofi szülinapjának hete. Az első év elröppent. Nem is akárhogyan. Villám, szempillantás, csettintés. Ilyenekkel lehet illusztrálni a rohanó idő érzetét, no meg azzal, hogy a lány már a felállással kacérkodik, igaz, még erősíteni kell a lábakat, stabilizálni az ülést, de eljön annak is az ideje. (És aztán fél év múlva megint lehet merengeni a fentebb már említett rohanásról...)

A vakszerencse legutóbb egy szovjet háborús filmmel kínált meg: "Jöjj és lásd", ez a címe. Hanem a tékában a film csak videón kölcsönözhető, Adresz pedig ragaszkodott hozzá, hogy ne üzemeljem be a tévét+videólejátszót, így aztán kivételt tettünk; pontosabban, odáztunk. Új filmet sorsoltunk, ami Adresz legnagyobb bánatára újra háborús opusz lett. De ez legalább dvd-s verziós, könnyen elérhető. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan ki is kértük az Odeonból; csupán azt felejtettük el átgondolni, mikor történjen a megnézés.

Így aztán a Nagy szökés az a film, amit roppant szokatlan módon, roppant szokatlan időben kezdtünk el nézni. Ilyen még soha nem történt: fényes nappal, Szofi etetése és altatása alatt. Igazi háttérmoziként. Ha kicsit woodyallenesen fogalmazhatnék, azt mondanám: a Nagy szökés egy szökésről szól.

De azért ennyivel nem intézzük el a dolgot.

Legyünk igazságosak. A Nagy szökés tinédzsereknek szánt háborús film, kiszámítható fordulatokkal, jópofa jelenetekkel, laza beszólásokkal, kérdőjeles történelmi hitelességgel. Mintegy 3 órás felhőtlen szórakozás [minden idők leghoszabb filmje a hadifoglyos műfajban] a vasárnapi húsleves és rántott hús után, ami után az ember [a tinédzser] úgy érzi, a háború csupa móka, csupa kacagás; könnyed zánkai nyári tábor. Ahol jó a koszt, jó a társaság, és lényegében semmi miatt nem kell izgulni. Miért is kéne? Legrosszabb esetben is beültetik az embert a fogdába, ahonnét néhány nap múlva vigyorogva kiballaghat.

Na jó, van egy-két baljós epizód, ami beárnyékolja a hangulatot [lásd: van, aki bekócol; van, akit lelőnek; van, akit elvisz a Gestapo], és arra figyelmeztet, ennek fele sem tréfa. De az ilyesmit hamar sikerül feloldani – a háború és a hadifogolytábor pedig mit sem veszít az ő vadromantikájából.

Jegyezzük meg: Steve McQueen csak azzal a feltétellel fogadta el a szerepet, ha a filmben megvillanthatja motoros tudását. Amire kapott is lehetőséget bőven. Hiába, produkciója az Alpok legelőin, továbbá landolása a szögesdrót kerítésben azért rendben van.

Valaki megpróbálja?

ÉRTÉKELÉS: 6/10

The Great Escape, 1963

Rendező: John Sturges

Forgatókönyvíró: W. R. Burnett és James Clavell (Paul Brickhill könyve alapján)

Főszereplők: Steve McQueen, James Garner, Richard Attenborough, James Coburn, Charles Bronson

Oscar jelölés: A legjobb vágásért, 1964-ben

CARRIE [004]

Nohát.

Ez nem is olyan egyszerű, mint azt mi gondoltuk. A kutyafáját. 501 film. Most látjuk csak, most érzékeljük, micsoda egy vállalás. Hogy mekkora falat. Gyors kalkuláció: ha ezzel a tempóval haladunk, akkor lényegében cirka 10 év múlva a végére érünk. Szofi 10 szülinapjára, mondjuk. Az élet valahogy más ritmusban lüktet, hiába vannak tervek, szándékok – semmi nem úgy, semmi nem olyan formában alakul. Így hát marad az improvizálás.

Az elmúlt két hétben például jött a megfázás. Szürcsögés, orrporszívás, műsírás, tüsszögés. Szofi talán az úszásnál kaphatta el, de az is lehet, hogy máshol, és ez idő alatt nagyon nem jutott eszünkbe a filmnézés. Vagyis nem volt kedvünk hozzá. És ha egyszer kísérletet is tettünk, a Lövőház utca videótékáját nem úgy szerelték fel, hogy az kedvezzen a 501-es projektnek.

Pedig a Carrie egy igazi klasszikus. A horror műfajának egyik alapvetése. Stephen King könyvéből rendezte Brian de Palma, és Sissy Spacek mellett nem kisebb név bukkan fel benne – jópofa epizódistaként persze, de a borítón elég nagy betűvel – mint John Travolta maga.

Nokérem, van itten egy egyszerű revans története, ami műfaját tekintve, ugye, horror; de 76-ban ez még nem azt a rettenetet jelentette, mint ma. A lélektani borzongás adta dramaturgiáját, ami nem más, mint a bontakozó tinédzserpsziché kontra zavarodottan bigott anyaszív előidézte telekinetikus bosszúállás. Húh. Ez jó mondat lett. Nem olyan félelmetes, mint azt elsőre gondolná az ember; bár a végjáték ikonikus jelenete, a talpig véres Carrie, ahogy kigúvadt szemekkel leszámol az őt kigúnyoló 4. c-vel plusz az egész tanári karral, abban azért van némi hátborzongató, még mai szemmel is. Az úgy rendben van képileg. De ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor a legfélelmetesebb dolog nem más, mint a Krisztus-szobor szeme. Világít rendesen, nagy fényes ledek a fejben; azért a szentfazekaknak is megvan a maguk baja.

A frizurák természetesen zseniálisak, a tornaruhák hozzák a fílinget, és van egy idétlen csaj, aki még az ünnepi bulin in baseball sapkában virít. Szóval ez Amerika. Rettenet.

Csoda, ha az ember már tinédzserként bekócol tőle?

ÉRTÉKELÉS: 4/10

Carrie, 1976

Rendező: Brian de Palma

Forgatókönyvíró: Lawrence D. Cohen (hát persze, hogy Stephen King regényéből)

Szereplők: Sissy Spacek, Piper Laurie, Amy Irving

Oscar jelölés: Sissy Spacek, Piper Laurie (lány és anyja)