SZERELEMRE HANGOLVA [003]

Na tessék, az első romantikus film, nem is akárhonnan, nem is akárkitől. Érzékeny hong-kongi történet a megcsalt férjről és a megcsalt feleségről, akik jobb híján egymásnál keresnek vigasztalást, de végül nem tudnak (nem mernek, nem akarnak) egyről a kettőre lépni, ezért marad a nosztalgikus nyűglődés, lassított képekben, unásig ismételt betétdallal, esőáztatta utcákkal, kopott ételhordókkal és szomorú tekintetekkel.

Wong mester remek érzékkel idézi meg a 60-as évek Hong-Kongját; már-már érezni a főtt rizs illatát, hallani a majong-kockák koccanását, igaz, a stylist talán kissé elvetette a sulykot a húszféle ruhával, amit a női főszereplőre adott, de legalább volt mit számolnunk a film alatt. És ne feledjük a szociokörképet a korabeli (korabeli?; lehet, még ma is ilyen) lakásviszonyokról, ahol egész népes társaság él együtt valami olyan elképesztő szimbiózisban, ami tökéletesen legyalulja az egyén intimszféráját, és vagy szállodába (Sasszeműek, figyelem! Szobaszám: 2046! Aki tudja, tudja; aki nem, az nem) vagy Japánba kényszeríti a szerelmeseket.

Apropó lakásviszony. Csütörtökön rátaláltunk a lakásra. Illetve Adresz már korábban rátalált, míg én Londonban sörtúráztam, meg is nézte Szofival; aztán hétfőn, a legnagyobb vihar idején én is megnéztem egyedül, aztán jött a csütörtök, mikor újra elmentünk háztűznézni, testületileg. És tettünk egy ajánlatot, a tulaj rábólintott, és kezet ráztunk. Szóval, már csak az ügyvédezés van hátra. És meglépjük a legnagyobb lépésünket...

De vissza a tárgyra.

A Szerelemre hangolva lényegében az emlékezés és a felejtés filmje, röpke bepillantás a hong-kongi érzelemelfojtás mindennapjaiba. Kétségtelenül szép, lírai film, okos megoldása, hogy a két főszereplő párjait csak hangban halljuk, és minden figyelem kettejük viszonyára – illetve e viszony létrejöttének képtelenségére, illetve hiányára – koncentrál. Az a film, amire tényleg rá kell hangolódni.

Nekünk annyira nem sikerült.

Hiába, még Vang anyó sem segített rajtunk.

ÉRTÉKELÉS: 5/10

Mood for Love, 2000 (Hua Yang Nian Hua, na tessék)

Rendező: Wong Kar Wai

Forgatókönyvíró: Wong Kar Wai

Főszereplők: Maggie Cheung, Tony Leung

Cannes: Legjobb színész: Tony Leung

NAGYMENŐK [002]

Kéthetes hallgatás után újra a filmnézés mezején, ha szabad ilyen képzavarral. Bizony, nagyon nem volt időnk nekirugaszkodni a házimozizásnak, helyette nyaraltattunk (Szimi, Szandi), Adresz elkezdte a gyakorlati vezetést, és aztán... ööö... nem volt kezdvünk hozzá. Azt hiszem, szimplán ez történt. Az elején vagyunk, és már oda a kedv.

Persze, azért ennyire nem egyszerű. A Nagymenők lélekben már itt voltak velünk, készültünk rájuk, satöbbi, úgyhogy visszatérnék az első magyarázathoz: az a fránya idő, az volt az oka.

De elkalandoztunk. Tehát, Goodfellas: az öreg Martin, illetve akkor még fiatal, Scorsese maffiafilmje az iparág hétköznapi "melósairól". Akik nap nap után 16-18 órákat keményen végigdolgoznak; mert bármilyen furcsa, de a rablás, csempészés, zsarolás, mulatás, gyilkolás igenis ezt jelentette számukra. Melót. Ismét megnézve ezt a klasszikust rögtön a Sopranos villan az eszünkbe, a gengszterlét apró-cseprő morzsáival, kisszerű vágyaival, monotóniájával, és hirtelen megvillanó borzalmával.

Tessék, jöjjön egy spoiler, egy remek jelenet: amikor a Joe Pesciék felzavarják Pesci mamáját (akit, a rend kedvéért jegyezzük meg, Scorsese saját mamája alakít, zseniálisan), hogy ásót, lapátot kérjenek tőle a csomagtartóban heverő hulla eltávolításához, és a kisfia láttán a mama gyorsan összeüt a társaságnak egy vacsorát, nyilván pastát; és jóízűen falatoznak, fecsegnek a semmiről, családról, nősülésről, Pesci meg két mondat között kölcsönkéri a mamától a behemót húsvágó kést, hogy szüksége volna rá, aztán mohón zabál tovább és röhög teli pofával.

Apropó, Pesci. Kétségtelenül járt neki az oscaros mellékszerep, hátborzongatóan vicces alakításában a másik csúcs, amikor a mulatóban ráijeszt Liottára; mondatai ("szerinted vicces vagyok?") úgy sütnek, hogy az ember felszisszen tőlük. Vö: Robert De Niro taxisofőre a tükör előtt ("hozzám beszélsz?")

A Nagymenők világa az utolsó öltönygombig hiteles; Scorsese tökéletes bepillantást enged egy olyan dimenzióba, amit a törvénytisztelő átlagpolgár ámulattal és értetlenkedve figyel, hogyhát, nézd már, ilyen is van, te jó isten! És kicsit irigyli őket, és kicsit vágyódik oda. Mert tökösök, bevállalósak, tudják, mit akarnak – és meg is merik csinálni. De ez nyilván az én azonosulásom. Adresz másként érezte. Ő nem tudott igazán együttérezni velük. Hát... és ha őszinte akarok lenni, meg tudom érteni.

Hanem a befejezés, az a kamerába mesélős narrátorság a végén, ahogy Liotta feláll a tárgyalóteremben, és mint valami Azurák Csabába oltott Vujity Tvrtkó elvarrja nekünk a sztorit, az azért csúnya megoldás. Már csak a sapka hiányzott a fejéről, meg hogy kenetteljes hangon elbúgja nekünk, hogy a Naplót tudósította: Ray Liotta.

Szóval, ha ezért jár is Scorsese bácsinak egy óriásfeketepont, azt azért nem tudjuk elvitatni tőle, hogy mégiscsak ő a gengszterfilmek óriása: Aljas utcák (1973), Casino (1995), Tégla (2006), no meg a friss HBO-sorozata, a Boardwalk Empire (2010), amiből egy részt se láttunk még, ám a főcíme beszarás. Kicsit ő maga is úgy néz ki, mint egy jóféle Capo di tutti Capi, egy nyugdíjas Főnökök főnöke, aki már felhagyott a gengszterléttel, és inkább filmeket csinál róla. Mert az biztonságosabb.

A filmben vagy egy jelenet, amikor a bébiszitter-drogcsempész meghozza az árut, és a feleséggel együtt csodálják a gyereket. A babát, akinek a ruhájában átcsempészte a cuccot. Helyes gyerek.

De ezen a ponton meg kellett állítani a filmet, hogy megnézzük a sajátunkat.

Az a helyzet, hogy elfogultság nélkül mondhatom: akkor is Szofi a legszebb.

Értékelés: 6/10 (Adresz), 9/10 (Levi)

Goodfellas, 1990

Rendező: Martin Scorsese

Forgatókönyvíró: Martin Scorsese és Nicholas Pileggi (Nicholas Pileggi Wise Guy című regénye alapján)

Főszereplők: Ray Liotta, Robert De Niro, Joe Pesci, Paul Sorvino

Oscar: Legjobb férfi mellékszereplő: Joe Pesci